Verseimből

ANYÁK NAPJA
(MOST SZERESD AZ ANYUT…)

Szégyenlem egy kicsit, de itt most bevallom.
Hogy ha bánt az élet, Őróla álmodom!
Ajkárol szállt felém vigasztaló szava:
„Sötét felhők fölött- mindig ragyog a nap”!

Most is azt álmodom: nézek egy fényképet,
S emlékkönyvét írom: Miközben csak nézem.
Fekete-Fehérben készült régen a kép,
Mint ha megbillenne- most egy kicsit felém.

Nehezen fut a toll, elakad az írás?
Jönnek az emlékek, megkínoz a sírás.
Már nincs mellettem, s az emlék gomolyán
Fények törnek elő, így látom mosolyát.

Testében hordozott, emlőiből táplált,
Virrasztott mellettem, ágyamnál ha őrt állt.
Kimosott a sártól,-leszedett a fárol,
Mindig óvni akart, a ficánkolástól.

Fagyos ujjaimat Fújkálta-Dörzsölte,
Ha lement a „glezúr”-orvosként kötözte.
Mellette alhattam, s ha az ágyból kibújt,
Testének melegét őrizte a „pelus”

Törékeny kis kezét, sokszor átvizsgáltam,
Mitől olyan meleg, ha fogja a vállam?
Azt se értem ma sem, hogy e pici asszony,
Hogy bírta erővel, hogy ennyit dolgozzon?!

Mikor ébredtem a reggelim már kész volt,
Este a feküdtem, Ő még biz talpon volt!
Vasárnapra mindig friss kalácsot sütött,
Én is ott gyurkáztam a kezei között.

Tanított „stoppolni”-inget vasalni?
„Ha én már nem leszek!” szokta volt mondani.
Kinevettem persze, meg is ropogtattam,
Csiklandós fülére, száz puszit is adtam.

Amikor beteg lett, nem voltam mellette,
Katonaruhában mehettem vizitre.
Otthagytam egy gombot, a gyógyszere helyén,
Hogyha magához tér,lássa ott voltam Én! 

Aztán minden elmúlt, a nővérek mesélték:
A gombot puszilgatta, mintha Én lennék!
Oly sok szeretetet örököltem tőle,
Élete példája ott lebeg előttem.

Ekkor eszembe jut, jó gyereke voltam?
Adtam-e eleget, vagy csak szívét loptam?
Fáj belül e kérdés, erre felriadok!
Jó volt álmodni, csak ébredni fájt! Nagyon! 

1999. április 24. 

SZÍVEM SZAVA

Mindkét fiam felnőtt, népitáncos ember,
Jó szándékú lelkük, telve érzelmekkel.
Boldogan fogadnak minden újabb élményt,
Gyengéden simizik egy-egy baba képét. 

Kedves szokássá vált a „Tiszás” csapatban,
Kiviszik a bébit, amikor próba van.
Együtt örülnek ott a kis jövevénynek,
Jósolnak is néki, hosszú, táncos éltet. 

Enyémek is rögtön átmennek „dedósba”,
Grimaszokat vágnak, gügyögnek, gagyognak!
A picik is persze veszik ám a lapot,
Tündöklő kis szemük boldogságtól ragyog.

Távolról figyeltem milyen jól elvannak,
Egymást csodálgatva, miket is mondanak?
A babuci röpköd, mondja: grü-grü, ga-ga,
Fiaim meg vissza: agyala-bagyala!

Kiakadtam rajtuk, ilyet hogy mondhatnak,
Hiszen a nyelvünkben oly szép szavak vannak!
Dicsérhetnék szemét, rózsás pici ajkát,
Tűrpic orrocskáját, finom puszis arcát.

Tüsi hajacskáját, birkózós kis nyakát,
No meg a pocakot, mely elnyeli a kaját.
Focista lábait, párnás kicsi kezét,
Gyönyörű hurkáit, gödrös szép könyökét. 

Említhetnénk postást, vagy a gázszerelőt,
Kedves bosszantásként egyéb közszereplőt.
Kinek „része” lehet ebben az örömben,
Így szoktunk zrikálni a belsőbb körökben! 

Évente születnek újabb apróságok,
Sokszor átéltünk már ilyen boldogságot.
Mégis a fiaim, lényegre tapintva,
Hajthatatlan mondják: agyala-bagyala!

2008-ban történt ám valami,
Amitől az egész kezdett bevillanni!
Húsvét közeledett, és üzent a gólya,
Hozna egy csomagot, épp erre lesz dolga! 

Bevonult a menyem szépen a kórházba,
Fogadtak dokit is, rájuk majd vigyázna!
Két nap után persze, mentünk látogatni,
Hogy vannak „kettecskén”, kell-e már szurkolni? 

Karcsi fiam ott volt, és már be is oltott,
Az volt az új hír, hogy „fennforgós” a dolog!
Azt mondta a doki, nincs értelme várni,
hatalmas a baba, „csaszit” kell csinálni! 

Mindjárt beérkezik az asszisztencia,
Ünnepi nyugi van, nem lesz semmi hiba!
Betolták Editkét szépen a műtőbe,
Mi meg izgulhattunk kint az előtérben.

Szűk félóra múlva, kijött egy nővérke,
Valami csomagot tartott az ölében.
Sietve osont a folyosó végére,
– Jöhet az apuka! – Így szóltak keményen. 

Nem sokkal később, mi is mehettünk már,
Arrább a sarokban üvegkuckó is állt.
Kívülről izgulva, zsepit szorongatva,
Bámultunk belülre, egy „Jedi lovagra”.

Karcsi ott állt zöldben, steril fityulában
Csak a szeme volt kint, ragyogott úgy láttam.
Karjában valami, amit félve tartott,
Lelkem és a kórház egy légtérként izzott! 

Szólalni akartam, de nem nyílott a szám,
Megölelni őket, karom mozdult bénán.
Lelkem mélyéről sóhaj szállt suhanva,
Könnyezve nyögtem ki: agyala-bagyala! 

És ebben benne volt minden, ami fontos,
Hogy mennyire vártuk ezt a pici „pockost”!
Akiért dolgozni a legszebb feladat,
Mit a sorstól ember, életében kaphat! 

Tovább viszi majdan belőled mi nemes,
Géneket örökít, tükörképed lehet!
Magához ölel majd, simogatja kezed,
Nem kell ide más szó, ez mindent kifejez! 

Három év, mint lepke, úgy elszállt fölöttünk,
Azóta itt él az uncsika közöttünk.
Pörög, szalad, mesél, szavát sem érteni,
Ölelése el tud mindent feledtetni! 

Sokszor meglepődünk, oly szavakat használ,
Mamájának mondja: nagyon hiányoztál!
Megyünk a nyuszikhoz, dugja be a répát,
A kutyus is imádja, megnyalta az arcát. 

Ha nem látom egy hétig, már minden bajom van,
Más gyerekét nézem az utcán kint, titokban.
Bárkié is legyen, övé szívem szava.
Féltőn súgom felé: agyala-bagyala! 

Szolnok, 2011. február 22.